Tot

Ki vagyok? A nevem Tot. Legalább is a fedőnevem. Az igazi nevem Nanami. De ezt a nevem nem használom. A Tot sokkal jobb. A Schreient tagja vagyok. Bérgyilkos vagyok, de testőr is. Takatori Masafumi testőre. Ő olyan mintha az apám lenne. Szeret engem, megbízik bennem. És játszik velem. Imádok játszani. A játék jó.

Az igazi szüleim? Nem is nagyon emlékszem rájuk. Elfoglalt emberek voltak, nem törődtek velem. Mindig egyedül voltam, nem voltak barátaim sem. Aztán masafumi eljött értem. Azt mondta, majd ő vigyáz rám. Megtanított mindenre. Minden vicces dologra. Jó volt hozzám. Mint egy igazi apa. Mindig volt rám ideje. Rám és a társaimra. A társaim. Néha eszembe jutnak. Hogy mindog törődtek velem. Törődtünk egymással.                                            Nem tudtam, mi a szerelem, míg meg nem láttalak. A réten voltam, mikor megláttalak. Először megakartalak ölni, de aztán... elbűvöltél. Beléd szerettem. Azonnal. De akkor még nem tudtam. Sziromesőt csináltál. Csodálatos volt. De hívtak, mennem kellett.                                    Legközelebb, mikor találkoztunk és éppen Neu-t sirattam, te odajöttél és vígasztalni próbáltál. Megkérdeztem, vissza tudod-e hozni Neu-t. De azt mondtad, ehhez nem elég az erőd. Dühös lettem rád és elrohantam.         Aznap este találkoztunk ismét. Könyörögtél, hogy ne menjek, de nem hallgattam rád. Tudtam, hogy szertesz és én is szerettelek. Megcsókoltuk egymást. Megígértem, ha vége, akkor örökké együttleszünk. De ez soha nem következett be. A harc közben megvédtél és újra könyörögtél nekem. De én ezúttal sem hallgattam rád. Harcolni akartam, még az életem árán is. Pedig tudtam, hogy ez fáj neked. Nekem is fájt, de meg kellett tennem. Éreztem, ahogy az a férfi eltalál a nyíllal. Te elkaptál.                                        

- Nagi-kun! - suttogtam - úgy látszik, már soha nem lehetünk együtt.

Aztán elsötétült a világ. Mire magamhoz tértem, az épület romokban hevert és te ott feküdtél velem együtt a törmelék alatt kéz a kézben. Sírni szerettem volna, de mégsem tettem. A könnyek nem jöttek elő. Nem tudtam sírni. Nem tudtam. Nem tudtam, élsze-e vagy sem. Otthagytalak. Pedig nem szabadott volna. Ott kellett volna maradnom veled, ma már látom. De én otthagytalak.                                                                                Még most sem felejtettem el a csókot, a sziromesőt, a szemed, a szád, az arcod. eZek örökre beleégtek a szívembe. És még mindig várlak. Várom, hogy visszatérj, hogy kibukkanj a fák közül, és újra láthassalak. Mégha ez csak egy ábránd is,  én örökké várok rád. Ha kell halálom napjáig. És mindig szetretni foglak. Hiszen a szeretet örök , soha ki nem húnyó fény.